Ha sikeresen összeszedtük a Windows Virtual PC-t futtatni képes vasat, kezdődjék a telepítés! A www.microsoft.com/windows/virtual-pc oldalról tölthetjük le az aktuális (béta) változatot. Ki kell választanunk rendszerünk üzemmódját (32 vagy 64 bites) és a program nyelvét – a szoftver cikkünk írásakor magyarul még nem volt elérhető. A telepítő nem fog sokat kérdezni, hipp-hopp felugrik a rendszerre.

A Virtual PC telepítése után azonnal elkezdhetnénk összerakni első virtuális gépünket, mi azonban ennek bemutatását egy későbbi cikkre halasztjuk. Minek kínlódjunk vele, ha egy jól beállított gép készen letölthető a Microsofttól? Amíg érvényes a Windows 7 Ultimate RC licencünk, ingyen kipróbálhatjuk a Virtual XP módhoz adott kész gépet. A Start menü -› All Programs -› Windows Virtual PC ágában ott találjuk a Virtual Windows XP ikont, erre kattintva letölthetjük a gépünkre való, aprócskának éppen nem nevezhető telepítőcsomagot, de akár „kézzel” is leszedhetjük a Microsoft Virtual PC oldaláról. E csomag is kétféle (32 és 64 bites) változatban lelhető fel, a rendszerünk üzemmódja szerintit kell választanunk. A virtuális gépbe települő XP mindkét esetben 32 bites lesz.

A telepítés ismét rövid és szófukar. A végén felkínálja, hogy elindíthatjuk a virtuális XP-t, ám erre nem történik semmi. Ez valószínűleg még a béta-verzió gyermekbetegsége, ismét kattintsunk a Start menü Virtual Windows XP ikonjára. A virtuális XP első indítása elég hosszúra nyúlik, mert valójában most fut le egy valódi XP SP3-telepítő, mindössze a Microsoftot manapság igen csak bosszantó, „A Windows XP minden idők legjobb Windowsa” jellegű üzenetektől kímél meg minket.

A telepítés annyira automatikus, hogy közben csak két kérdésre kell válaszolnunk. Elsőként jelszavunkat kell megadnunk és megerősítenünk, illetve nem árt kipipálni a Remember credentials (Recommended) sort. Ennek hatására akárhányszor lépünk be a virtuális XP-be, a rendszer helyettünk tölti ki a jelszó mezőt, nem kell vele foglalkoznunk. A jelszót azért jegyezzük meg, mert ha az XP-n belül lenne rá szükségünk – kijelentkezés/bejelentkezés, felhasználóváltás –, a rendszer nem lesz ilyen előzékeny.

A második kérdés arra vonatkozik, hogy kívánjuk-e az automatikus frissítéseket azonnal bekapcsolni. Igen, virtuális gépünk annyira valódi, hogy a kártevőkkel és betolakodókkal szemben pont ugyan úgy viselkedik, mint az igazi vason futó társai. Azaz szüksége van frissítésekre, víruskeresőre stb. Ha nem vigyázunk, a virtuális világban is összeszedhetünk magunknak pár igazi kémprogramot, vagy lehet akár zombigépünk is.

Mitől, mennyire virtuális?

Az elhúzódó telepítés után végre elénk tárul virtuális XP-nk, azaz Asztalunk közepén megjelenik egy programablak, benne egy frissen telepített Windows XP SP3-mal. Amint belevisszük az egeret, megnyithatjuk a Start menüt, amelyben megtaláljuk az összes klasszikus programot, a régi XP-s Control Panelt stb. Azaz egy teljes XP-s gép költözött be a Windows 7 alá.

És most kezdődik a skizofrénia: ki kivel van, ki kicsoda? A szakirodalom szerencsére már rég kitalálta az erre való terminus technicusokat: eredeti, fizikai gépünk a gazdagép (host machine), rajta a gazda operációs rendszerrel (host OS), esetünkben a Windows 7-tel. A virtuális környezetben fut a vendég (guest), ami esetünkben az XP SP3. A továbbiakban mi is így hivatkozunk rájuk. A vendég(ek)et futtató Windows Virtual PC programra (röviden: Virtual PC) akkor hivatkozunk, amikor a vendéget magába foglaló virtuális gép programablakának beállításait próbáljuk elérni.

Ne higgyünk a szemünknek, itt semmi sem valódi!

Szóval itt van, megérkezett! De mitől is virtuális? Nézzünk be a vendég Eszközkezelőjébe, azaz esetünkben a Device Manager alá! Virtuális hardvereink listája igencsak elüt a gazdagépétől: S3 Trio 32/64 grafikus kártya 16 bites színmélységgel és maximum 2048×1920-as felbontással, MS C/DVD ROM, Intel 2140 hálózati kártya, Sound Blaster 16/AWE32 WDM hangkártya, meg néhány, az XP számára ismeretlen eszköz, amelyekhez jobb, ha nem nyúlunk. Akinél ez még nem verte ki a biztosítékot, az nézze meg a merevlemez adatait is: 126 gigabájt úgy, hogy esetünkben az egész Windows 7 rendszert mindössze egy 25 gigabájtos partícióra telepítettük.

Itt semmi sem az, aminek látszik; az egész hardvert csak a virtuális gép programja hazudja a vendégrendszernek, ami a gazda valódi hardverét nem látja. Nem is láthatja, mert nem szabad neki. A valódi vasat csak a gazdarendszer kezelheti, ha nem így lenne, óriási összeakadások és rendszerösszeomlások lennének az egymással versengő gazda- és vendégrendszerek miatt. Cserébe a vendégrendszer a világ legstabilabb hardverén fut, ami nem hibásodhat meg. Nincsenek összeakadó megszakításvonalak (IRQ), rosszul beállított DMA-üzemmódok stb. Úgy általában, a Plug and Play rendszer úgy működik, ahogy mindig is szerettük volna, de sosem jött össze. Már ma is sokan futtatják programjaikat csak ezért virtuális környezetben, mert ott sokkal stabilabbak, mint a valódi gépeken.

A stabil hardver egyben korlát is: nem módosítható. Már tele vannak a fórumok világszerte a hoppon maradt játékosok kérdéseivel. Például: „Miként rakhatnánk kedvenc gazdagépünk grafikus kártyájának meghajtóprogramját a vendég XP alá, hogy ott futtatni tudjuk a Vista alatt elhasaló régebbi játékokat?”. A válasz: sehogy! Jelenleg nem lehet hardveres DirectX-gyorsítást kicsikarni a virtuális gépből, mint ahogy 7.1-es hangot sem, hiába tudja ezt a gazdagép hangkártyája. Ez egy üzleti szoftver, nem játékra való – sajnos!

Végül kukkantsunk be a virtuális gép boszorkánykonyhájának üstjébe! A 126 gigabájtosnak hazudott merevlemez a vendég XP telepítése után mindössze két darab, egy gigabájtot alig meghaladó méretű .vhd (Virtual Hard Disk) fájl a gazdarendszer partícióján jól eldugva. Azaz addig írhatunk a vendég merevlemezére, amíg fel nem éltük a számára megengedett 126 GB-os, vagy esetünkben a Windows 7 számára rendelkezésre álló szabad helyet.

pcworld.hu